Reflections

"A gondolat, míg önmagába zárul, sajnos nincs jelen, Szavak nélkül nem működik a mindenható értelem. De a kimondott szavak sorsa néha furcsán alakul, A lényeg sokszor bennük marad kimondhatatlanul." Bródy János

Sajnálom

 

Hibázni bárki tud, de belátni, hogy tévedett,

csak kevés embernek sikerül.

 

 

Ma reggel olastam egy írást, amely annyira szíven ütött, hogy kénytelen voltam sok mindent átértékelni. Töröltem a blogról mindent, amiről úgy éreztem, hogy bántó, sértő. Sajnálom.

Konklúzió

"Addig, amíg többet akarsz és nem elégszel meg annyival, amid van, addig változhat az életed... és tudod mit? Változni is fog. Csak jobb lehet. Csak hidd el, hogy megérdemled. Hidd el, hogy neked is lehet jobb, mert miért ne, csináld és ne kérdezősködj. Húzzál előre, oda, ahova érzed, hogy menned kell. Ne foglalkozz semmivel, csak élvezd az utat. Talán ez a legnehezebb. Mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben feladnád az egészet. Mosolyogni, miközben hullanak a könnyeid. Elfogadni, hogy az élet edz, és nem ellenkezni. De menni kell. Nem feladni, mosolyogni, harcolni, leginkább magaddal, és hinni.  Hinni mindig, mert semmi sem történik véletlenül. Minden téged szolgál, ha hiszed, ha nem. . És tudod mit? Csak ez számít."

/Oravecz Nóra/

 

Oly sokszor szerettem volna megkérdezni, hogy tudod-e, hogy mit csinálsz? Vajon tudatában vagy-e annak, hogy a kezdetektől, folyamatosan minden egyes alkalommal a tudtomra adod azt, amit a második találkozásunkkor verbálisan is megfogalmaztál: nem érdekes.

Minden egyes alkalommal amikor valamit megpróbálsz a tudtomra adni, de még sem teszel semmit, azt közvetíted felém, hogy annyira azért nem vagyok fontos, hogy meg is próbáld.

Még szerencse, hogy az önértékelésem abszolút rendben van, mert ha nem így lenne, akkor az önbecsülésem mostanra romokban heverne.

 

"Az önbecsülés segít, hogy ne vegyünk több terhet magunkra, mint amit az élet valóban nekünk szánt, de ami a miénk, azt képesek legyünk hordozni. Az önbecsülés révén tudjuk kihozni magunkból a legjobbat, és elviselni vereségeinket. Az önbecsülés által tisztelhetjük magunkat akkor is, ha gyöngének bizonyultunk. Szilárdságot biztosít, hogy ne akarjunk mindenkinek megfelelni, és megerősít, ha valaki nem fogad el minket. Az önbecsülés széppé teszi az életet, mert segít fölfedezni mások értékeit, és megbecsülni mindazt, amit kapunk.
Ráadásul az önbecsülés sok pénzt takarít meg nekünk, hiszen nem szorulunk rá arra, hogy tárgyakon keresztül, birtoklás révén bizonygassuk magunk előtt is, hogy érünk valamit. Az önbecsülés hozzájárul a boldogsághoz azáltal is, hogy mindig lesz egy barátunk, akire számíthatunk, aki együttérzéssel fordul felénk - mi magunk. Az önbecsülés sok szorongástól és aggodalomtól szabadít meg, gyógyítja a sebeinket, és lehetővé teszi, hogy egészségesen és önfeledten éljünk. Segít, hogy szembenézzünk a realitásokkal, még ha fájdalmas is.
Az önbecsülés föltárja, hogy a szívünk mélyén lakik bennünk valaki, aki sokkal több, mint amit valaha is reméltünk."

/Pál Ferenc: A szorongástól az önbecsülésig/


Kendőzetlenül

"Az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, hanem azt, hogy meggondolunk mindent, amit kimondunk.

/:Hypolite De Livry:/

 

Noha folyamatosan érzékeltem, számomra érthetetlen volt már a vonzalom is, de az teljességgel felfoghatatlan, hogy évek óta rovod ugyanazokat a köröket, pedig a kör nem vezet sehova, visszatér a kiinduló pontba.

Az egyenes út számomra azt jelenti, hogy nem a spanjaid téblábolnak folyamatosan a nyomomban, hogy nem az Ő véleményük határozza meg a cselekedeteidet. Nem tudok mit kezdeni vele, de megalázónak érzem, mikor a benzinkúton a mellettem lévő autóban ülő úgy tesz, mintha nem is látna, de közben tisztán látszik, hogy somolyog az orra alatt. Próbálsz nem figyelni rá, de aztán kiszáll és úgy bámul a képedbe, mint ahogy a De Wallen negyed piroslámpás kirakataiban álldogáló lányokat mustrálják Amszterdamban.

Jelenti azt is, hogy nem bujkálsz, amikor a közelembe kerülsz. Nem mész el mellettem úgy, hogy mereven előre nézel, mint akit nem érdekel, amit lát, gondosan fejedre húzva a pulóver kapucniját, hátha nem ismerlek fel. És talán igaz is lenne, hisz négy évvel ezelőtt láttalak, fogalmam sincs, hogy nézel ki, de a kapkodás vagy a magadra kényszerített merevség folyamatosan elárul.

Milyen reakció lehetséges az ilyen akciókban?

Az egyenes út jelenti még azt is, hogy ha felhívsz, akkor beszélsz hozzám, nem teszed le a telefont szótlanul. Talán elég lett volna annyit mondani, hogy megbeszélhetnénk-e egy kávé mellett?

Nincs garancia semmire, de kávét szívesen iszom:)

Katinka

“Tapasztalatainkból semmit sem tanulhatunk, csak abból, ha elgondolkozunk rajtuk."

(Robert Sinclair)


Egy út van, az egyenes. Annyi mindent olvastál, mégis mindig ugyanabba a pocsolyába lépsz.

Te semmiből sem tanulsz, összetört szívű Katinka?

Elveszve

"Az életben semmi sem végérvényes. Néha balra lépünk egyet, aztán meg jobbra, becsukunk magunk mögött egy ajtót, majd kinyitunk egy másikat, és természetesen azt hisszük, hogy csak előre tudunk haladni. Valójában pedig visszakerülhetünk hasonló helyzetekbe, így lehetőséget kapunk dönteni, újrakezdeni, akár azzal is, akivel már elvágtuk a szálakat."

/Belső Nóra/

 

Nem jellemző rám a határozatlanság, életem minden szakaszában önállóan, felelősséggel döntöttem. Fiatal - szinte még gyermek - korom óta, saját magam határozom meg az életem minden cselekedetét. Úgy gondolom, hogy az a helyes út, ha döntéseinket saját magunk hozzuk meg. Senki által nem befolyásolva, figyelembe véve minden körülményt, törekedve arra, hogy lépéseinket lehetőleg ne bánjuk meg.

Nem régiben hoztam egy döntést, de életemben először nem érzem biztosnak, hogy így lenne helyes, hogy a létező legjobb megoldás az, amit választottam.  Folyamatosan ott motoszkál bennem valamilyen kétely, hogy téves az elhatározás. Tőlem teljesen idegen metódus, de tanácstalan vagyok. Permanens bennem egy érzés, hogy talán melléfogtam. Magyarázat nincs, nem tudom megfogalmazni, hogy miért a kétség, milyen hatások azok, melyek meghatározzák ezt az érzést. Talán öregszem, talán változom.

Hiszek a sorsban, hiszem, hogy minden, ami történik, valamilyen céllal érkezik az életünkbe. Most először, tőlem teljesen szokatlan módon nem tudom meghatározni, hogy amit számomra hozott, az büntetés vagy ajándék.

"Úgy érzem, fordulatot vett az életem. Olyan úton haladok, melyen még nem jártam. Semmi sem ismerős, még a táblák sem. Térjek le az útról, vagy menjek tovább előre? Egyedül menjek, vagy vigyek másokat is? Kiben bízhatok az utazás alatt?"

/Kemény motorosok c. film"/

Vágy

"Lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle? "

/S. J. Watson/


Érdekes a Watson által felvetett kérdés. Igazán érdekelne, hogy másoknak mi a véleménye róla. Én sosem hittem, hogy lehetséges vágyni arra, amitől rettegünk, most pedig nap mint nap szembesülök a helyzettel. Kergetni egy álmot, aztán pánikba esni amikor a közelébe érünk, az paradoxon. Amitől ennyire félünk, azt nem szerethetjük.

Milyen vágy akkor az, ami mégis utána hajt? Mi az, ami arra késztet valakit, hogy elvakítson, ahelyett, hogy elkápráztatna? Milyen szenvedély az, ami elviszi az embert a végsőkig, de feladja, még mielőtt kiderülne, hogy elérhető-e a vágyott cél?

Egyszerre igent és nemet mondani nem lehet. Vagy akarunk valamit vagy nem. Létezik még egy köztes lehetőség is, a talán, ami langyos, igen is meg nem is, vagyis semmilyen.

Tűnődés

"A gondolat csökönyös, lehetetlen visszafogni, oda röppen, ahova akar."

/Francois Mauriac/


Néha pedig egyáltalán nem röppen. Tegnap este leültem a gépemhez, hogy írjak, de ezerfelé szálltak a gondolataim, hiába próbáltam írni, a gondolatok nem jöttek. Végig gondolva, az az érzésem támadt, hogy azért nem megy az írás, mert már nem bánt, nem piszkál, hogy évek óta szinte bárhová megyek, nem vagyok egyedül. Ha mégis, talán még hiányzik is a társaság. Meglehet úgy jártam, mint kedvenc mesém rókája.

 

"Abban a pillanatban, hogy csapongó elmédet vissza tudod fogni, és az érzékeidet ítélkezés nélkül tudod használni, a világot egészen máshogy fogod látni."

/Eline Snel/

No para

"Csupán egyvalami választhat el az álomtól: a kudarctól való félelem."

Paulo Coelho


Stresszel és 150 %-os leterheltséggel nehezített hetek vannak mögöttem. Meglehetősen nagy volt rajtam a nyomás, aminek hatására az életkedvem a béka hátsó fertálya alatti szintet verdeste.

A ma reggeli szituáció valami érthetetlen okból, minden probléma és fájdalom ellenére jókedvre derített, mosolyt varázsolt az arcomra, ami egésznap kitartott. Ahányszor eszembe jutott, annyiszor húzódott széles mosolyra a szám. Köszönöm.

 

„És valaki megint csodát tudott művelni bennem, És van, újra van világ, És van benne hová lennem.”

Vas István

Unswerving or half-hearted - tántoríthatatlan

"Nem hiszem, hogy megbotlottam és elestem. Inkább úgy gondolom, hogy   megint ki kell állnom egy próbát, ami megtanít a következő lépésre."


Abszolút két lábbal állok a földön, racionálisan gondolkodom, most mégis össze vagyok zavarodva. Összezavar ez a kitartás.

Az érdeklődésed a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt számomra. Először nem foglalkoztam vele, majd - bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy ki áll a dolgok mögött - dühített a játék. Aztán amikor Vecsésen találkoztunk, azt láttam, hogy ragyogsz. Valószínűnek tartottam, hogy nem azért tettél meg ekkora utat, hogy telefonálj, ezért úgy gondoltam én vagyok az, aki ragyogtat. Ez az érzés elgondolkodtatott, talán nem játék.

De továbbra is folytatódott valami céltalannak tűnő játszadozás, ami azt erősítette bennem, hogy bizonyára a Vecsésen történteket ítéltem meg rosszul, tévesen. (Így utólag már azt is gondolom, talán összetévesztettelek valakivel.) Akkor írtam, azt a nyílt levelet, ami nagyon őszinte és ezzel együtt sértő is volt.

Nem tudom milyen vagy, Veled ellentétben, én nem tudok rólad semmit, de az, hogy játékszernek tekintesz, az azt mutatja számomra, hogy nem tiszteled a Nőket. Én pedig tisztelem magam annyira, hogy ne foglalkozzak azzal, aki nem akar ennél többet, mégis folyamatosan rákényszerítesz arra, hogy megtegyem.

Mondd, akad még olyan személy "kis városunkban" aki előtt nem nyitott könyv az életem, a nacionálém? Készséggel elismerem, hogy okos vagy, ügyes és szép. Mit szeretnél még bebizonyítani?

Sok mindenben hiszek, a horoszkópokban nem, vagy legalábbis azokban nem, amelyek megjósolják, hogy mi fog veled történni a következő hosszabb - rövidebb időszakban. Ennek ellenére csupán szórakozásból el szoktam olvasni. Az utóbbi időben két olyan "jóslatot" is olvastam, ami elgondolkodtatott.

Az egyik azt írta: Találkozik egy férfival, akit nem fog tudni levakarni magáról.

A másik pedig a következőket: Valaki szerelmes Önbe, aki egyben el is kerüli nagy ívekben Önt. Hosszú távon azonban ez nem mehet így, egyszer egymásba botolnak és akkor megszűnik ez a bújócska.

Azt hiszem, tanácsra szorulok. Melyikben kell hinnem?

"Vannak szavak, amelyek örökre kimondatlanok maradnak, mert annak kell maradniuk. Nincsenek véletlenek az életben. Csak döntések."

/Szalai Vivien/

Tanmese

“Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feldurja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb-utóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.”

(Buddhista tanmese)

Ezzel a címmel talán néhány hónapja, hogy írtam egy blogot, amit később visszavontam.

Így kezdődött: "Nem tudom ki vagy, azt sem, hogy mit akarsz, de jobban szeretem az egyenes megoldásokat."

Hosszú ideje történnek körülöttem olyan események, melyek egy valakire utalnak. Eddig is ott motoszkált bennem a lehetőség, csak nem akartam elhinni, de azt hiszem, pontosan tudom, vagy tudni vélem, hogy mi az ami történik.

Úgy hiszem kedves, talán eljött az ideje, hogy beszéljünk. Várok egy hívásra.

“A beszéd – utazás, amelynek célja van, ezért az utat fel kell térképezni. Aki úgy kezdi, hogy nem tart sehová, általában oda is jut.”

(Dale Carnegie)

Az élet játéka

 

"Ha romba dőlnek legszebb álmaid, Reményeid el ne hagyjanak! Ne csüggedj, mert csüggedni nem szabad! Hisz nem egyszer az összedőlt rom felett a legszebb virág fakad!"/ Vörösmarty Mihály/


Azt mondtad tudod, hogy valamiért nem voltál nekem szimpatikus. Én azt mondom, egy számomra szokatlan, nehéz élethelyzetben nem volt szimpatikus a habitusod.
Lehet, hogy találkozhattunk volna kellemesebb körülmények között is, de én nem hiszek benne. Mekkora lehet az esélye annak, hogy ugyanazon a napon, ugyanabba a színházba vagy koncertre szól a jegyed? De talán történhetett volna másképp is. Nem lehetünk hatással az eseményekre, de hatással lehetünk a történésekre adott reakcióinkra.
Azt gondoltam határozott, domináns személyiség vagy. Bár a szakemberek óvnak attól, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le az ember egy aláírásból, úgy véltem, hogy a neved aláhúzásával a személyed fontosságát, az énerőt hangsúlyozod, erre utalt a viselkedésed is. Alapvetően kedvelem a határozott embereket, a határozottság azonban önmagában még kevés. A szimpátia kialakulásához kell még egy nagyadag empátia, némi tolerancia, egy csipetnyi humor. Ha volt is ilyen impresszió, én nem érzékeltem, nem ezt érzékeltem.
A könnyek nem a félelem és nem a gyengeség jelei voltak, a megalázottság érzése csalta elő őket. Lehet-e ilyen körülmények között szimpátiáról beszélni Lehet-e szimpatikus a hóhér, a halálra ítélt számára?
Talán csak Heltainál.
Meglepődtem mikor megkérdezted, hogy elvált vagyok-e. Válaszoltam és visszakérdeztem, hogy miért? Lehajtott fejjel válaszoltad, hogy semmi, nem érdekes. Nem vártam, nem akartam semmit, a válasz mégis ingerelt, úgy értékeltem: bocs, de nem vagy érdekes.
Néhány pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg mégis kihívásnak kellene vennem, de végül nem reagáltam, válasz nélkül hagytam. Ha valakinek nem vagyok érdekes, akkor nem érdemes foglalkozni a dologgal.
Ha nem, hát nem! De ha nem, akkor miért a szemrehányás?
A kérdésre az aláírásod adott választ, amely addigra megváltozott. Már nem alá, hanem áthúztad a neved.
Paradox helyzet, nem? Én voltam kiszolgáltatott és Te féltél.

A múlt visszatér

"Hisz minden kezdet csak egy folytatás, és az események könyve középen mindig nyitva áll." /Wislawa Szymborska/


 


Decemberben úgy döntöttem lezárom magamban a múltat és tovább lépek. A múlt elengedése nem könnyű, ezer szállal kötődöm hozzá, de azt hiszem amennyire ez lehetséges, sikerült lezárnom magamban mindent. Azonban mindig történik valami és a múlt szüntelenül előtörekszik.

"De bármennyire igyekszünk is előrehaladni, bármennyire is csábító az, hogy soha ne nézzünk vissza, a múlt mindig visszatér és arcul csap."

A határozat amit novemberben megküldtek számomra hibás volt. Az ítélet rövid indoklásában négy dátumból három hibásan szerepelt és egyéb elírást is tartalmazott. Az ítélet kijavítására kérelmet nyújtottam be a Bírósághoz. Az ítélet indoklásának javításáról szóló végzést január elején megkaptam.

Ma este amikor átnéztem a postámat találtam egy levelet, melynek feladója az ügyemben eljáró Bíróság. A levelet kibontva az ítélet indoklásának javításáról szóló végzést tartottam a kezemben. Dátuma megegyezett azzal amit januárban kézhez kaptam. A Bírósági leveleket hivatalos iratként, díjhitelezve adják fel. Ez egy közönséges, bérmentesített küldemény volt, amit levélszekrénybe kézbesítettek.

Bár abszolút két lábbal állok a földön, mégis eszembe jutott, hogy valamit még sem zártam le, még valami dolgom van a múltammal. Pragmatikus létemre ez eléggé misztikusan hangzik. De azt is tudom, hogy most csak a misztika segíthet, mert olyan dolgok történnek körülöttem, melyekre értelmes, logikus, konzekvens magyarázatot nem találtam.


"Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen. (...) Vannak pillanatok, amikor játszik velünk az élet, s kissé összecseréli bennünk mindazt, amiről azt hittük, hogy végleges."

/Márai Sándor/

"Az élet játék - játszd!"

„Az élet egy őrült nagy játék, egy izgalmas, bűnös kaland. De rájössz hamar, nem mindegy, hogy te játszol vagy veled játszanak."


 


Úgy érzem magam mint bábu a sakktáblán, csak azt nem tudom, hogy az élet sakkozik velem, vagy más. Szeretek játszani, de ahhoz, hogy élvezzem is, legalább a szabályokat ismernem kellene.

Arra vártam, hogy írásban is lássam a határozatot, de nem tudom mit reméltem tőle, mert okosabb most sem vagyok. Amit most tudok, azt tudtam eddig is. Képtelen dolgok fogalmazódtak meg bennem, az agyam pedig bekapcsolta az MVP-pajzsot. Velem történtek a dolgok, a szemem látta, de az agyam nem volt hajlandó felfogni, értelmezni.

Amikor először hallgatott ki gyanusítottként, megkérdeztem az Inkvizítort, hogy telefonálhatok-e. Engedélyezte és rákérdezett, hogy ügyvédet hívok-e. Mondtam, hogy még nem, majd feltettem a kérdést, hogy szükségem van-e rá. Valami furcsa kifejezés ült ki az arcára, amit nem tudtam hova tenni, de akkor éppen nem is érdekelt. Azt felelte: "Én nem költenék rá".

Akkor nem sokat gondolkodtam rajta, de így utólag azt gondolom, hogy ha az a két betű a neve előtt nem sorminta, akkor csak egy dolog történhetett: remekül szórakozott. A miértre azt hiszem sosem kapok választ.

Ami történt, az két okból történhetett. Az egyik, hogy a manapság minden területen tapasztalható dilettantizmussal állok szemben, melynek okait most nem feszegetném. A kérdés, melyre szintén nem fogok választ kapni, hogy az eltelt 2 év alatt miért nem számolt utána senki, hogy mennyi idő telt el az egyes események óta.

A másik, hogy valaki vagy valakik Nemezisnek képzelték magukat. Elképesztő gondolat, de előfordult már másokkal is. Az ügyész egyik fontos feladata, hogy gondoskodik arról, hogy a nyomozás során a büntetőeljárás résztvevőinek jogai érvényesüljenek. Felmerült bennem a gondolat, hogy ha a tárgyaláson sem számoltak volna utána az időpontoknak, akkor most börtönben ülnék?

“Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik.          Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor        tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)

Mivel kérdéseimre választ nem remélhetek és a különböző lehetséges válaszok latolgatásán kívül nincs mit tennem, lezárom magamban az ügyet. Nem könnyű túllépni bizonyos dolgokon, de a múlt elengedése, lezárása elengedhetetlen ahhoz, hogy tovább tudjak lépni. A múlt béli események folyamatos felidézése, újraélése csak azt eredményezi, hogy továbbra is a múltban élek és ébren tartom a sérelmeimet. Abban, hogy átgondoljam és feldolgozzam a történteket nagy segítségemre volt a blog írás. Segítségemre volt abban, hogy levonjam a tanulságokat és következtetéseket. Igyekszem megbocsátani azt amivel mások fájdalmat okoztak, megbántottak, elfogadni azt amiben én hibáztam és már csak a jelenre koncentrálni.


"Mindazt, amit idáig átéltél, azt múltból hozott gondolataid és elképzeléseid alakították. Azok a gondolatok és szavak formálták őket, amelyeket tegnap, a múlt héten, az előző hónapban, tavaly, tíz, húsz, harminc, negyven, vagy akár több éve gondoltál és mondtál, attól függően, hogy most hány éves is vagy. Ez volt a múltad, amelynek egyszer s mindenkorra vége. Ebben a pillanatban csak az számít, amit most gondolsz, hinni s mondani készülsz. Hiszen ezek a gondolatok és szavak fogják formálni jövődet." (Louise L. Hay)

Epilógus

"Idő! te bontogasd ki ezt, nem én;

Ez a bog nékem szerfelett kemény."

/William Shakespeare/


 

A tárgyalás alatti szünetben - miközben az ügyvéddel beszéltem - odajött a vád képviselője és kifejtette, hogy az időpontokat figyelembe véve a bűncselekmény elévült. Az elhangzottak alapján az első kérdés ami megfogalmazódott bennem, hogy miért is kellett végig járnom az ide vezető utat? Még nincs írásbeli végzés, de ha jól értelmeztem azt ami elhangzott, akkor a büntethetőségem elévült már akkor amikor elkezdődött ellenem az eljárás. Tele vagyok gondolatokkal, érzésekkel és megválaszolatlan kérdésekkel. Miért?

Azt gondoltam úgy tisztességes, hogy erre a kérdésre a legkompetensebb helyen próbáljak választ kapni, de nem sikerült, így nem marad más, mint hogy találgathatok.

Az ügy vizsgálójáról az volt a benyomásom, hogy képzett, éleseszű. Amennyiben ez a megállapítás helytálló, az egy sor olyan kérdést vet fel, amibe belegondolni is döbbenetes.    A hitelesség érdekében azonban a történtek átgondolásával, a válaszok latolgatásával meg kell várnom, hogy írásban is lássam a határozatot.


"Van valami végzetes, leküzdhetetlen ösztön az emberben, ami éppen olyan erős, mint a legerősebb ítélet, akarva-akaratlanul örökké visszajár, mint a kísértet, arra a helyre, ahol életének valami rendkívüli esemény erősebb színt adott, és mennél sötétebb volt ez a szín, annál ellenállhatatlanabb a hely vonzóereje."                           /Nathaniel Hawthorne/

"Van pillanat, amikor ítélni kell."

"Az ítélet lehet bölcs, előrelátó, jó szándékú, igazságos, szeretetteli... csak egy nem lehet:  kíméletes."

/Müller Péter/


 

Megszületett az ítélet: elévülés miatti felmentés.

Az első pillanatokban végtelenül örültem, aztán amikor elmúlt az eufória és az érzelmek helyét átvette a gondolkodás már csak nagyon szomorú voltam. Az ítélethírdetés alatt elakasztotta a szavaimat a megalázottság és a felháborodás érzése. Amikor végre beültem az autómba és egyedül maradtam, tíz percen keresztül csak zokogtam. Nem erősíti a pozitív énképet, de hatásos feszültség levezető.

Pillanatnyilag képtelen vagyok arra, hogy szavakba öntsem azt, ami megfogalmazódott bennem, próbálom feldolgozni a történteket és választ találni a miértekre.

 

"Fura az élet, bár gyakran elvesz, jutalmad mindig, hogy újra kezdhetsz. Csillogó gyémántod köddé fakul, majd öledbe hullik váratlanul."

/Vörös István/

 

"Határozz, és kimondtad sorsodat."

"Mintha mély sír lettem volna, S benne lelkem a halál, Oly sötét volt álmaimban a sors, mely fölöttem áll." /Vörösmarty/


Mindszent hava idusára kitűzték a tárgyalást.

Iuris praecepta sunt haec: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere.

A jog szabályai a következők: tisztességesen élni, senkit nem sérteni, mindenkinek megadni, ami jár neki.

Mindig is lételemem volt a szabadság. A cselekvés, a szólás, az akarat szabadsága. Talán ez az oka annak, hogy az életemet mindig Justinianus törvénye szerint éltem. Tisztességesen, nem bántva, nem sértve és nem károsítva meg senkit.

Most mégis félek.

 

 


 


Jog és igazság

"Ahol társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az igazság…És ahol az igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is."           /Rejtő Jenő/

Történetemet ott hagytam abba, hogy 2009. szeptember havában - születésnapi ajándékként - fiamék külföldre távoztak és magukkal vitték a nevemre vásárolt autót. Megközelítőleg két éve használták már, amikor értesítést kaptam egy hosszú nevű Kormányhivataltól, hogy az autót külföldön forgalomba helyezték, ezért Magyarországon kivonják a forgalomból. Tudtam, ez két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy saját nevükre forgalomba helyezték, a másik pedig, hogy eladták. Mindkettőt csak okirat hamisítással tudták megtenni, hiszen én voltam bejegyezve tulajdonosként.

Felhivtam az ügyintézőt, aki végtelenül kedvesen próbált segíteni, de csak annyit tudott mondani, hogy ha kérem, akkor hivatalos megkeresést küldenek és felvilágosítást kérnek arról, hogy  mi is történt valójában. Egy ideig beszélgettünk és szóba került többek között az is, hogy nem ártana feljelentést tennem. Ki tudja mit csináltak az autóval, akár bűncselekmény elkövetéséhez is használhatják. Megköszöntem a kedvességét és azzal búcsúztam el Tőle, hogy meg kell gondolnom a továbbiakat.

Még további másfél évbe és rengeteg vívódásba került mire eljutottam arra a pontra, hogy felkerestem a kerületi Rendőrkapitányságot és megtettem a feljelentést. Néhány nap múlva kaptam egy határozatot, melyben közölték, hogy a cselekmény nem bűncselekmény ezért a feljelentést elutasítják.  Bármi mással indokolják az elutasítást, talán elgondolkodom rajta, de ez az indok felpiszkálta amúgy is megtépázott idegeimet.

A közmondás szerint pedig a harag rossz tanácsadó!

A határozat ellen panasszal éltem, melynek helyt adtak és megkezdődött a canossa-járásom.  Az elmúlt évek alatt megszámlálhatatlanul sokszor lüktetettek, dobogtak bennem kedvenc költőm szavai:

"Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van. Hogy bűnös vagyok, nem vitás. De bármit gondolok, az én bűnöm valami más." /József Attila/

A feljelentést követő három hónapban, meghallgattak, majd ismételten hoztak egy határozatot. A határozatban az állt, hogy a feljelentésem alapján indított büntetőeljárást illetékesség hiánya miatt, átteszik az eljárásra illetékes hatósághoz. Majd három hónapig ismét nem történt semmi.

Sokan úgy gondolják, hogy a türelem erény és aki türelmes, az elnyeri méltó jutalmát. Vagy méltó büntetését?

Három hónap csendes várakozás után gondoltam egy merészet : türelmetlenségem enyhítésére felhívtam az eljárásra illetékes hatóságot. Nem nagyon esek túlzásokba, ha azt mondom, hogy megközelítőleg 30 perc és hat-nyolc újra tárcsázás után, (amikor közöltem a központossal, hogy sem a néhány óra  szabadidőmet, sem pedig a havi fizetésemet nem szándékozom rátenni arra, hogy végre beszélhessek az illetékessel) kapcsolták a Kapitány Úr titkárságát. Érdeklődésemre tájékoztattak, hogy az illetékes éppen szabadságát tölti, de jól megérdemelt pihenését követően megkeres telefonon. Megkeresett.

A következő hét egyik reggelén csörgött a telefonom és egy kellemes férfihang közölte velem, hogy Ő az illetékes, majd kedvesen meginvitált fővárosunk patinás részére, a római kori Alsó-Pannónia tartomány északkeleti központjába.

Az épület ahová érkeztem állagát tekintve akár a római korban is épülhetett volna, csak hiányzott a patinája. Vendég látóm felvezetett az első emeletre egy nagyjából 4x2 méteres irodába, ahol két íróasztal, székek és egyéb berendezési tárgyak voltak. Levegőt is alig kaptam és az járt az eszemben, hogy ezeket az irodákat arra tervezik, hogy félelmet és rossz érzést keltsenek. Sajnálom azokat akik ilyen körülmények között kell dolgozzanak, mert Ők is börtönben érzhetik magukat.

Miután helyet foglaltam Illetékes Úr közölte velem, hogy gyanúsítottként fog kihallgatni hitelsértés vétségének megalapozott gyanúja miatt. Azt hittem, hogy valami groteszk szatírába csöppentem, de hamar kijózanított a rabosítási eljárás.

Leéltem az életem nagyobbik felét úgy, hogy nem kerültem kapcsolatba az Úriember kollégáival, még egy közlekedési szabálysértés erejéig sem. A barátaim és saját megítélésem szerint is az én tisztességem már nem becsület, hanem hülyeség. Ennek ellenére egy tekintet alá vettek a bűnözökkel és ezen elv alapján nem vagyok különb mint egy betörő, rabló vagy gyilkos. A rabosítási eljárásban a legrosszabb érzés az, hogy kiszolgáltatott vagy és tehetetlen. Ezek az érzések pedig együtt járnak a megalázottság érzésével.

A jog törvény, mégpedig morális törvény. A moralitás az, amikor a törvény iránti tisztelet érzése érdekeltséget kelt a törvénynek való engedelmesség iránt. Moralitás nélkül a jog csak eszköz és mint bármely eszköz, használható jóra és rosszra. Utóbbi esetben a jog az emberi társadalmi rendszer fejlődését súlyosan károsító, romboló hatást vált ki.

Nem én vagyok ennyire okos, tudásom egy filozófiai értekezésből származik, de mélyen egyetértek a benne foglaltakkal.

A kihallgatás után kedves vendégl átom nem a szokásos köszönési formulával búcsúzott el, aminek nagyon örültem, mert magam sem szívesen mondtam volna, hogy viszontlátásra. Ennek ellenére viszonylag gyorsasan megtörtént az újabb találkozó.

Kedves meghívás után, ismét ott ültem a szűk levegőtlen irodában gyanúsítottként, folytatólagos kihallgatásra. A tényállás: A velem közölt gyanúsítás továbbra is hatályos, azonban kiegészül közokirat-hamisítással. Nevettem volna, (vagy talán nevettem is) ha ebben a játékban nem az én életem lett volna a tét. Ismételt gyanúsításom ellen panasszal éltem, melyet a kerületi Ügyészség elutasított.

A feljelentésem kapcsán indult nyomozást az én büntető ügyemtől különválasztották. Utóbbit lezárták és átadták az ügyészségnek. Jelenleg ott tart, hogy megszületett a vádirat, az illetékes Bíróság megküldte és várom a tárgyalást, mely esetleg hivatalosan is kimondja, hogy "bűnöző" vagyok.

A feljelentésemmel kapcsolatban nem történt semmi. Az eljárást elfogatóparancs kiadása mellett felfüggesztették. Megadtam minden adatot, megszereztem a külföldön bejelentett lakáscímüket, ennek ellenére a Rendőrség nem tett semmit. Bár az Inkvizítor úgy tájékoztatott, hogy kiadta az elfogatóparancsot, ez csak belföldre szól, tehát annyit ér mint halottnak a csók. Ha egyáltalán kiadták, mert a Rendőrség honlapján lévő kőrözési listában nem találtam meg.  Amikor rákérdeztem, hogy tényleg csak annyira képes a Magyar Rendőrség, hogy tisztességes embereket elítéljenek, míg a bűnelkövetők szabadon élik világukat, akkor a válasz annyi volt, hogy én itt vagyok.

 

Íme a törvény, moralitás nélkül, rosszul használva.

 

    "Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, és ezért jó volt az is amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az üggyel. Az ügy igazával, mert meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek. Vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak. Elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet szolgálsz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem.

    Ezért hát soha ne félj kimondani azt, amiről                                                              egész lelkeddel tudod, hogy igaz."

    /Márai Sándor/

     


 

 



Sorscsapás vagy kihívás?

"Hit és bátorság kell hozzá, hogy az élet nehézségeit, balszerencséit és szormorúságait kihívásnak vegyük, amelynek megfelelni erőt ad, és ne igazságtalan büntetésnek, amelynek nem lett volna szabad megtörténnie."

/Erich Fromm/

Becsület és tisztesség számomra a legfontosabb emberi jellemvonások közé tartozik. Talán ezért vagyok becsapható.

A jellem, a kialakult tulajdonságok összessége, amely az én koromra már állandósul és bár folyamatosan formálható, már csak kevéssé változik. Az én homlokomra is oda van vésve, hogy segíteni kész balek. Rendre ki is használják ezt olyan emberek, akiket jóval szerényebb tulajdonságokkal áldott meg a sors. Ez tulajdonképpen nem is meglepő egy olyan világban, amely lassan nem szól másról csak az ügyeskedésről, rafináltságról, az átverésekről, ahol a becsületességet nem tartják követendő példának. És mégis, kimondhatatlanul fáj, ha ezt olyanok teszik, akik közel állnak hozzád, bírják a bizalmadat, akikről rémálmaidban sem feltételeznéd, hogy kihasználnak, becsapnak.

Távol áll tőlem az önsajnálat.

Írásra ennél pragmatikusabb okok késztettek. Elbeszélésmet Eric Fromm csodálatos idézetével nyitottam, amely felfogható hitvallásként is, de ha nem akarom fájó tapasztalataimat a lelkemben megkövülten cipelni életem végéig, akkor takarítanom kell. A ma oly divatos kommunikációs műfaj - a blog írás - megfelelő módja annak, hogy saját magam analizáljam ki a lelki problémáimat.

Azon csodabogarak közé tartozom, akiknek alapvető szükséglete a munka. Szeretek dolgozni és igyekszem magamból a maximumot kihozni. Azzal áltatom magam, hogy ennek köszönhető az, hogy viszonylag jól keresek. Mivel nincsenek elrugaszkodott elvárásaim, úgy ítélem meg, hogy keresetem nyugodt megélhetést biztosít. Ennek ellenére ma ott tartok, hogy folyamatos anyagi problémáim vannak. A gázszolgáltatást -számla nem fizetése miatt -  már megszüntették nálam és meglehet, hogy néhány hónap múlva egyéb szolgáltatásokra sem futja majd. Ha most bárki felteszi a kérdést, a fentebb leírtak tükrében hogy sikerült így leépülnöm anyagilag, akkor csak azt mondhatom: a kérdés jogos.

Nos, már említettem, hogy tisztességes, becsületes, segíteni kész ember vagyok. Hozzá kell tennem, hogy rosszabb napokon - amikor nem sikerül leküzdenem a szarkazmusomat - a jelzők felsorolása kiegészül a "sajnos" határozószóval. Édesanyámtól megtanultam beosztani a jövedelmemet. Nem iszom, nem dohányzom, nem szenvedek semmilyen szenvedélybetegségben és nem élek nagylábon, csak családom van. Illetve egy része már csak volt. Akik jól ismernek tudják, hogy a fiam, a menyem és az unokám jelenti a "volt" családomat. Valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés, hogy milyen anya az ilyen. Az első időkben gyakran kérdeztem magamtól én is. A válaszom, hogy mindent figyelembe véve viszonylag jó. Azért viszonylag, mert mint mindenki, bizonyára én is követtem el hibákat.

A történteket reálisan elemezve a legnagyobb hibám az volt, hogy segíteni akartam, ahelyett hogy hagytam volna felnőni és megküzdeni a gondjaival. Saját problémáim kapcsán gyakran hangoztatom a mondást: ami nem öl meg, az megerősít. Ez igaz, de gyenge voltam. Nem a fiam, hanem az unokám miatt. Azonban a gyengeségem még nem ok arra, hogy anyagilag és érzelmileg kihasználjanak és kifosszanak. 2009. szeptember havában - születésnapi ajándékként - külföldre távoztak. Magukkal vitték a nevemre vásárolt autót, ezzel szemben itthagytak 6 millió forint tartozást, amit azóta is fizetek. Ötödik éve törlesztek helyettük deviza hitelt, ami a remek magyar gazdasági helyzet hatására a kezdeti 35 000,- forintról szépen felkúszott 100 000,- forintra. Mindezt természetesen a saját hitelem és fenntartási költségeim mellett teszem, és hát ennyire már nem keresek jól.

Ami a legrosszabb az mégis az érzelmi kifosztottság. A menyem ebből a szempontból mindegy, de a fiamat nem értem, nem ezt a családképet látta. Nem tudom felfogni, hogy képes nyugodtan élni az életét azzal a tudattal, hogy meglopták a 80 éves nagymamáját, aki egész életében mindenben segítette. Meglopták az anyját, aki szintén ezt tette és mindezt megkoronázva ellopták a testvére jövőjét. Ettől pedig annyira sértve érzik magukat, hogy megszakítottak velünk minden kapcsolatot, ami érthető is, hiszen nagyon nehéz lehet nekünk megbocsátaniuk azt, hogy becstelenül viselkedtek.

Karl Mayt idézve:

"Van egy láthatatlan bíró, akit magunkban hordozunk, és akit nem lehet  megtéveszteni. Néma, mégis beszél, éjjel - nappal szüntelenül halljuk, amint ítélkezik  felettünk."

Nagyjából ennyi a történet.

Gátlástalanul és érzéketlenül padlóra küldtek, de tudom, hogy az én helyem nem ott van. Felálltam, és nem tudom még hányszor kerülök a padlóra, de mindig fel fogok állni.